|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vicsai Ferenc 2004. február 17.Magyarkecelen az elmúlt hét végén ismeretlen tettesek a református temetőben 22 sírkövet döntöttek le. Vicsai Ferenc, a falu református lelkipásztora elmondta, nem ez az első eset, amikor meggyalázzák a református temetőt. Néhány évvel ezelőtt több sírkövet borítottak fel a randalírozók. Számuk összesen legalább 40-50-re tehető. Azonosítottak ugyan 10-12 roma gyereket – mindegyikük kiskorú, tehát nem perelhető –, de nem sikerült felderíteni felbujtóik személyazonosságát. A lelkipásztor nem tartja valószínűnek, hogy a gyerekek saját kezdeményezésre tették volna mindezt. A majdnem fele-fele arányban magyarok, illetve románok lakta faluban mindkét közösség elítéli a történteket. /Józsa László: Újabb sírgyalázás a református temetőben. Nem azonosították a tizenéves tettesek felbujtóit. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./ Sírgyalázás történt, nem először, Magyarkecelben. Az állítólagos tetteseket, a tíz éven aluli, illetve alig tizenéves kiskorúakat a rendőrség előállította, de tehetetlen velük szemben. Hasonló esetekben az okozott kárt a kiskorú szüleinek kell megtérítenie. A temetőrongálás, a sírgyalázás előfordult az elmúlt években is. Legutóbb 22 sírkövet döntöttek ki az állítólag kiskorú tettesek, de kérdéses, hogy valóban azok voltak-e, hiszen betonvassal rögzített súlyos köveket borítottak fel. A vandalizmus nyugtalanítja az embereket. /Fejér László: Ismétlődő sírgyalázások. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 25./2010. június 11.Kólicka mentén, Hajnalhegy alattAz otthonomat élénkítő festmények, grafikák, szobrok mellett családi gyűjteményünk egyik büszkesége a jeles debreceni fotóművész, Hapák József nagyméretűre módolt színes felvétele. A fotográfia apró falusi templomot ábrázol, hófehér falakkal, a falfelületeket támpillérek tagolják, a cinterem bejáratának két oldalán csúcsíves, halhólyagos mérművekkel díszített ablakokkal. Bár a felvételen nem látható, de „tudomásom van róla”, hogy a későgótikus istenháza szentélye mellett fiatornyos fatorony, krinolinos ereszű harangláb ékeskedik. A fotográfiával korán elhalálozott barátunk, Alexandru Săşianu váradi művészettörténész ajándékozott meg másfél évtizede, azzal a meghagyással, hogy alkalom adtán feltétlenül zarándokoljak el Magyarkecelre, ahol a rusztikus gótika eme kis ékszere fellelhető. Rövidítés a Rézen. Dicsérhetjük az eszünket: a Margitta előtt, majd Berettyószéplakon áthaladó, sztrádaépítők roncsolta megyeközi út helyett Élesden kanyarodunk északra, hogy Sólyomkőváron keresztül csatlakozzunk rá Szilágynagyfaluban a Somlyónak tartó útszakaszra. Megspóroltunk vagy harminc kilométert meg legalább háromszáz kátyút. A Réz-hegység égeres-bükkös-gyertyános, legelőkkel övezett, szállásokkal tarkított hátságain átvágva a sűrű eső, a fel-felgomolygó köd ellenére még gyönyörködhetnékünk is támad. „Kistótország” Biharból Szilágyba átcsorgott részén csupán két, szlovákok által is megült településen: Halmosdon és Detrehemen kell áthaladnunk Nagyfaluig. Talán ez a kistáj is megérne egy portyát – mondom magamnak, s a Báthoryak ősi fészkén, majd Perecsenyen és Varsolcon is túlhaladva, Krasznán is megállhatnékom volna – Kraszna vármegye hajdani székhelyének fiatornyos, gótikus temploma láttán. A városias település közepén áthaladva kerüljük meg az azonos nevet viselő folyó táplálta gyűjtőtó víztükrét. Bő fertályóra elteltével hívogatólag integet felénk Magyakecel zsindelypendelyes haranglábja, mellette a fotográfiáról ismert templommal. Helynévfejtési bonyodalmak. Portyánk színteréhez, a vegyes lakosságú községközponthoz, (régebbi román neve: Căţelul Unguresc) még három település tartozik: az ugyancsak románok és magyarok lakta Egrespatak (Aghireş), a színromán Gurzófalva (Fetindia), illetve Románkecel (régente: Căţelul Românesc) Miért, miért nem, annak idején az elvtársurak nem voltak megelégedve a két Kecel sok évszázada használatos megkülönböztetésével, s 1964-ben az előbbit Meseşeniul de Jos, az utóbbit Meseşeniul de Sus névre keresztelték. Egy a közelmúltból eredő legendárium szerint a vegyes lakosságú központ a Căţălul, a színromán település a Căţăluşa nevet viselte, s emiatt vált nevetség tárgyává a falupáros megyeszerte. Átkeresztelték mindkettőt annak ellenére, hogy a „ki telepedett ide korábban?” vitában román részről éppen a Kecel = Căţel névfejtés tűnt perdöntőnek. Az egyik helynévkutató nem kis elégtétellel jegyezte meg: „Nem érdektelen, hogy ez a latin eredetű román szó, még ha magyarosított formában is, de megőrződött egy jelentős magyar lakossággal bíró falu elnevezésében.” Nos, vettem magamnak a fáradságot, és utánabúvárkodva ellenérveket is találtam. A Gesta Hungarorum szerint a kun (?) vagy besenyő (?) Kecel vagy Ketel vezér, Alaptolma apja még 884-ben csatlakozott Kiev alatt Álmos hadaihoz, és a honfoglalás egyik fontos szereplője lett. A 'Kecel' török eredetű személynév, jelentése: 'puszta', 'kopasz', a 'Ketel' pedig 'vezető vagy vezetékló'. Persze, Anonymus előszeretettel vetített vissza helyneveket személynevekké, emiatt fenntartással fogadhatjuk az általa krónikába foglalt történelmi személyiségek hitelességének többségét. Az viszont már vitathatatlan adat, hogy egy Kecel nevű település első írásos említése 1198-ból való, ez a kisváros a Kiskunságban található a mai napig. A mi vita tárgyát képező, Zilah melletti Keceleink egyike először 1213-ban bukkan fel az oklevelekben, Kechel, Kezel, majd Kecel formában. Nehéz volna elképzelni, hogy a Dunához közeli, ennél korábban említett Kecelt első Árpád kori megülői Căţel-nek, Kutyuskának nevezték volna… De hagyjam el hamarvást a toponímia ingoványos talaját, elvégre ripoterségem nem a múlt búvárlására, hanem a jelen feltárására vállalkozott a Terbetéről eredő Kólicka-patak völgyében. A község négy falujának összlakossága az utolsó, 2002-es népszámláláskor 3078 fő volt, ebből 67,2 százalék román, 30,66 százalék magyar és 2,12 százalék roma nemzetiségű. A folyamatos népösszeírások kezdete, 1850 óta magán Magyarkecelen szinte változatlan arányban a lakosok 44 százalékát képezte a románság, a magyarság 56 százalékával szemben. Jelentős változás az 1977-1992 közötti időszakban következett be, ekkorára – a községközpont lakosságának általános, 220 fős apadása mellett – a románok lélekszámának aránya 36 százalékra csökkent. Szíveslátás a parókián. A papilak kapujában várakozik ránk Vicsai Ferenc lelkipásztor. A riporterségemmel majdnem egyívású tiszteleteshez – mondhatni – családi szálak fűznek: egy Szilágycseh vonzáskörzetébe tartozó tövisháti falu, Bősháza szülötte. 1964-ben jóapámat – a duna-deltai kényszermunka-táborok poklából szabadulva – ebbe az isten háta mögötti helységbe dugták el egyházi elöljárói, s Ferenc öcsémuram az ő szolgálatain felbuzdulva választotta életcéljául a papi hivatást. A párja is bősházai, immár 36 esztendeje tevékenykednek Kecelen. A tiszteletes asszony pillanatok alatt terített asztalt varázsol, s falatozás közben jóízű beszélgetés esik, együtt idézzük fel szülőfalujukbeli közös ismerőseinket, családjuk dolgait. Két gyermekük van, fiuk is, lányuk is orvosi diplomát szerzett. Bizonyára a távolra került Vicsai-ivadékok, főleg az itt vakáciozó unokák számára nyaranta valóságos földi paradicsom ez a gyümölcsfák koszorúzta, selymes füvű, szénaillatú porta a templomdomb tövében. Ferenc ide-oda telefonálgat az ügyünkben. Kiderül, hogy – előzetes egyeztetésünk ellenére – a község alpolgármesterével elmarad a találkozónk, ugyanis Seres Árpádnak a megyeközpontba támadt halaszthatatlan dolga, az édesanyját vitte kisebb balesettel a zilahi kórházba. A helybeli iskolát se érdemes felkeresnünk, hiszen a magyar tagozat négy, összevont osztályának tanulói zsibói kirándulásra mentek. Házigazdánk ajánlja, hogy szomszédoljunk, látogassuk meg a közeli egrespataki iskolát és parókiát. Az ott lakó lelkész-házaspár mellett egy tanítónénit is „tartogat számunkra”, akit érdemes lesz kifaggatnom. Egrespataki trófeák. Ha nem bizonygatná, kinézetének köszönhetően el se hinném, hogy Hari Tünde Hajnalka már tizennégy éve végzett a zilahi képzőben, s azóta tanít betűvetést a faluban. Körbepillantva az udvaron látjuk, van mivel büszkélkednie a helybeli tantestületnek, hiszen kibővített, felújított iskolájukat akár egy nagyváros is megirígyelketné. Első, kedvező benyomásomat nyomban közlöm Otilia Dovleac tanárnővel, az iskola igazgatójával is. Otilia elmondása szerint a kétnyelvű óvodába, a kétnyelvű alsó tagozatra, illetve a román nyelvű felső tagozatra összesen 140 gyermek jár. A kisebbekkel egy-egy óvónő, illetve két-két tanítónő foglalkozik. Az épületet tavaly újították fel, az osztályok létszáma – a románoké is – épp hogy „súrolja” a törvényszabta minimumot, ennek ellenére tizenöt, jobbára szakképzett pedagógus tevékenykedik itt. A felső, román tagozatra összesen nyolc magyar tanuló iratkozott be, inkább a szegényebb sorsú, szociálisan hátrányos helyzetűek közül, a többiek a krasznai vagy valamelyik zilahi magyar iskolába járnak, de a négy órányi anyanyelvi oktatást és a vallásórákat itt is biztosítják. Ibolya tanítónéni az első és a harmadik, Tünde pedig a második és a negyedik osztályt tanítja. Tizennégy-tizennégy gyermeket oktatnak. A két alsó osztályba öt-öt, a két felsőbe kilenc-kilenc gyermek jár. Benyitunk Ibolya osztálytermébe, ahol a kicsiknek magyar, a nagyobbaknak természetismereti órájuk van. Bevallásuk szerint az angollal van inkább gondjuk, mert a tanárnő nem tud magyarul, s az ő román tudásuk még nem elegendő ahhoz, hogy a „közvetítő nyelven” könnyedén vegyék az angol nyelv akadályait. Máskülönben nem győzőm kapkodni a fejemet, kiderül, hogy ezek az ügyes gyermekek egyre-másra sikeresen vesznek részt a különböző vetélkedőkön és tantárgyversenyeken. Almási Tamara például versmondásban jeleskedett, a szavalóverseny megyei szakaszán, Zsibón, majd az országos döntőn, Szatmárnémetiben is Szilágyi Domokos Medvelakodalom című versével szerepelt. Kulcsár Zsolt és Kui Henrik Gedeon matekversenyen jutott tovább, Szeredai Boldizsár Ferenc pedig a számtan mellett román versmondó-vetélkedőn jeleskedett. Az apróbbak közül Ferenc Efraim a Kenguru-számtanversenyre nevezett be. Tünde tanítónéni tanítványai se adják alább: legutóbb az Aranytoll-versenyen néhány előre megadott kulcsszó alapján kellett mesét fogalmazniuk. A folyosó tele van tapétázva a magyar tagozatosok trófeáival: hirtelen vagy harminc oklevelet számolok össze a falakon. Tünde bevallja, hogy fájó szívvel válik meg a néhány hét múlva kirepülő negyedikeseitől, hiszen ők kilencen gyűjtötték be a legtöbb diplomát. Talán arra a legbüszkébb, hogy egyik tanítványa első, másik a második lett megyei szinten a számtanolimpián. Legutóbb egy negyedikes legényke Zilahon vett részt népdalversenyen, ahol egyetlen magyar résztvevőként szerzett elismerést. Belépünk a másodikosok és negyedikesek termébe, ahol Szilágyi Zoltán tart vallásórát. A lelkész nem csak a református, hanem a baptista és a pünkösdista szülők gyermekeit is oktatja, most éppen pünkösd ünnepének jelentőségéről beszélgetnek. Szóra, pontosabban énekszóra bírjuk a negyedikes Seres Rudolf Györgyöt, aki a népdalvetélkedőn szerepelt sikeresen: „Udvaromon hármat fordul a kocsi, / Édesanyám, kofferemet hozza ki, / Hozza ki a behívó levelemet, / Már Sámsonban felejtsék a nevemet.” Látogatóban Szilágyiéknál. Zoltán tiszteletes átkísér bennünket a parókiára, mely a Szilágyi lelkészházaspár otthona. Éva tiszteletes asszony nyolc éve szolgál Egrespatakon. Éppen az esti istentiszteletre készül, számomra, régivágású papivadék számára szokatlan módon: egy laptop segítségével. Zoltánnak nehezebb a dolga, ő a Tövishát két távolabbi, apró gyülekezetét, a 85 lelket számláló Nagymont és a 150 lelkes Szilágyszentkirályt pásztorolja. Templom is – előbbi településen gótikus templom –, parókia is van mindkét színmagyar helységben, csakhogy egyen-egyenként képtelenek volnának egy-egy lelkipásztort eltartani. Mindkettőnek testvéregyházi státusa van, egyik se fíliája a másiknak – így egészségesebb a két kisközösség kapcsolata – véli Zoltán. Az egrespataki református gyülekezet lélekszáma 390, a baptista és a pünkösdista magyaroké körülbelül 200, együtt a falu lakosságának mintegy 40 százalékát képezik. A kálvinista jelenlét nem sokat változott az utóbbi évtizedekben, ez részint a kereszteléseknek a temetésekkel csaknem azonos számának, részint az innen városra származottak folyamatos visszaköltözésének köszönhető. Vegyesházasságok elvétve fordulnak elő, azok is csupán más-más felekezetű magyarok között köttetnek. A reformátusok inkább egykéznek, a neoprotestáns családok viszont három-négy, akár öt-hat gyermeket is vállalnak. A 6,5 hektárnyi egyházi földeket visszakapták, két hektár erdőt is. A templomot építésének száz esztendős jubileumán, 2001-ben újították fel. Miért, miért nem, az istensztiteleti hely nincs telekkönyvileg bejegyezve, emiatt számos adminisztratív akadályba ütköznek. A hajdani templom 1961-ben épült, a jelenlegi 1901-ben. A régi épület néhány maradványa, a bejárat fölötti latin nyelvű kőtábla, a szószék legalsó lépcsőfoka előtt beépített ugyancsak feliratos kőlap és egy hajdani birtokos: gróf Teleki Mária címere tanúskodik a múltról. Egy máiglan élő legenda szerint a történelem számos viharát túlélő település lakói a a török-tatár dúlások elől menekülve egy egész éjszakát töltöttek templom mögötti dombon lábon állva, azóta kapta a Láb nevet. A gyülekezeti ház az egyház tulajdona volt, egy ideig művelődási házként működött. 2006-ban kapták vissza, nagyon lerobbant állapotban. Azóta felújították, kibővítették, ellátták konyhával, és az emeleti részen vendégszobákat is kialakítottak, panzióként szeretnék működtetni, a faluturizmus fellendülése reményében. A férfiak jelentős része építkezéseken dolgozik, négy nagyobb csapat van, Magyaroszágon is vállalnak munkát, de többnyire az országot járják. A gyülekezeti ház újjáépítésekor mindegyik csapat kalákában dolgozott egy-egy épületrész renoválásán. A földek nagy része parlagon marad, néhány család kezdett nagyobb vállalkozásba az agráriumban. Mivel számos életerős család visszaköltözött a faluba, Egrespatakot nem jellemzi az elöregedés. Rövidesen infrastruktúra – úthálózat – szempontjából jelentős változás várható. Szilágyi tiszteletesék nem örvendenek igazán a fejlődésnek, hiszen már jó út visz a megyeközpontig, s a zilahi körgyűrű, egy gyorsforgalmi út, és az autósztrádához való csatlakozás mind szinte karnyújtásnyira, a templom, a parókia és a gyülekezeti ház fölötti magas parton fog elhaladni. Attól tartanak, hogy a megsokszorozódó forgalom felbolygatja a falu idilli nyugalmát, és veszélyeztetni fogja az egyházi épületeket. Vissza Magyarkecelre. Tünde tanítónéni Kecelen lakik, velünk tér vissza az otthonába, s út közben a községközpont dolgairól faggatom. Magyarkecelen mindkét tagozaton csupán négyosztályos iskolára futja. Ez részint azzal magyarázható, hogy kevesebben, mintegy négszáz lélekkel kevesebben lakják, mint Egrespatakot, másrészt a keceliek inkább egykéznek, mint a szomszédos falu lakói. Egy tanítónő oktat a román, egy a magyar tagozaton. A magyar kisiskolások 13-an vannak, az első, a második és a harmadik osztályban, negyedikesük nincs. Mivel az idén három elsőst irattak be, őszire tizenhat tanítványa lesz a helybeli tanítónéninek. Tünde bevallása szerint mindkét magyarok lakta falut a magáénak tekinti. Egrespatakon tanít, de Kecelen több kulturális tevékenység kötődik a nevéhez. „A tiszteletes úrral együttműködve számos dolgot kezdeményeztünk. Először a vallásórák keretében segédkeztem egyházi énekek betanításában, s azok mellett népdalokat – főleg szilágyságiakat – is tanultunk. Aztán kézimunkáztunk, népi játékokat is becsempésztünk a foglalkozásokba. Két tánccsoportunk is van, egy a kicsiké, egy az ifjaké. 2005 őszén tartottuk meg az első hagyományőrző napokat, a szüreti sokadalmat. A stafirungos ládákból előkerültek a régi öltözékek. A csoport apraja-nagyja felöltözött, szekerekre ültünk, nótázgattunk, hívogattuk a falusiakat az ünnepségre, ahol a fiatalok táncokat mutattak be, színdarabot adtak elő, aztán következett a szüreti bál.” „Voltaképpen az egész ünnepség egyházi keretekben zajlott le, előbb istentiszteleten adtunk hálát a termésért, de ahhoz, hogy a rendezvény megvalósuljon, nagyon kellett egy ilyen kultúrmindenes, mint a mi Tündénk – bizonygatja a lelkipásztor. 2006-ban és 2007-ben aratás és kenyérünnepet tartottunk. Miután a templomban összegyűltünk, és hálát adtunk az Úristennek az azévi termésért. Egyébként a mi falunk hagyományőrzőbb, mint a Zilah melletti Egrespatak.” „A hálaadás után összegyűltünk a tiszteletes úrék kertjében, a pap kertjében – veszi vissza a szót Tünde –, ugyanis ott volt egy kisebb tábla búzavetés, és ott kaszákkal arattunk. Az idősebb emberek megmutatták a fiataloknak, akik falusi létükre már nem vettek részt kézi aratáson, hogy hogyan is volt régen, hogyan szedték a markot, hogyan kötötték kévébe, rakták keresztbe. Mi énekszóval buzdítottuk az idősebbrendűeket a munkára. Csodálatos felvételeink vannak. A szívünk tele volt örömmel, hogy nemzedékről nemzedékre tovább adhattuk a hagyományokat. Megvolt az aratás, a sereg elindult, élen egy búzakoszorút hordó legénykével. Elrejtőzött falusfeleink – szokás szerint – vízzel locsolják ilyenkor a menetet. A szomszédos házakban kemencében frissen sült kenyérrel és lángossal fogadtak bennünket. Többszázan vettünk részt ezen az egész falut felölelő rendezvényen. Bár ünnepségünk első sorban a magyarságot érintette, a románság sem zárkózott el tőlünk, velünk együtt ünnepeltek, és irigyelték is kissé, hogy mi mire vagyunk képesek. Mindkét alkalommal este néptánccal, színdarabbal léptek fel a fiatalok. Legutóbb Tamási Áron Énekes madarát adtuk elő. Három éves korúaktól a huszonévesekig mindenki vállalt valamilyen szerepet. Mind a két falut a magaménak érzem, mindkét falu szolgája vagyok. Egrespatakon például a kolleganőmmel tanítjuk be a gyermekeknek az anyáknapi, a karácsonyi műsorokat, s mivel ott nemcsak református templomban, hanem a baptista és a pünkösdista imaházban is bemutatjuk az ünnepi programunkat. Itt, Magyarkecelen pedig a tiszteletes úrral karöltve mutatkozunk meg a gyülekezet színe előtt. Nem várunk hálát, de ha megcsillan a könny a szülők szemében, vagy mosolyt fakasztunk, már megérte. A farsangot is megtartjuk a gyerekekkel. Egrespatakon olyankor kürtöskalácsot sütnek. Vakációban Hídalmáson vagy Sólyomkőváron táborozunk, ott bonyolítjuk le a szünidei bibliaheteket, sportvetélkedőket tartunk, szabadtéri játékokat szervezünk, tábortűz mellett énekelünk.” A község és a közösség dolgairól. Riporteri előjogom alapján kissé felborítom tapasztalatgyűjtésünk időrendjét. A szívemhez nőtt, lelkembe lelkedzett templom és harangláb leírását riportom végére tartogatom. A lelkipásztor és a tanítónő kíséretében rövid sétát teszünk a falu kacskaringós utcáin. Tünde tanító néninek köszönhetően jegyzem fel Magyarkecel hangulatos utcaneveit: Alszeg, Híd-, Malom-, Szénakert-, Külszeg-, Erdő-, Kraszna- és Posta-utca. Helynévgyűjtői szenvedélyemet is kiélhetem. Határrészek: Magdolna, Rét, Mogyorós, Szőlőalj, Bartáé, Hosszú, Tölgyes, Lándzsabikk, Asztaltartás, Kecskehát, Puszta, Tér, Szénakert, Vágottberek, Gyertyános. Erdők: Katrics, Előbikk, Kosztabikk, Csúpos. Szőlőhegyek: Nagy-hegy, Kis-hegy, Morgó és Hajnalhegy. Pótlólagosan legalább telefonon keresztül mégis sikerül kapcsolatba lépnem az alpolgármesterrel. Seres Árpád RMDSZ-színekben jutott tisztségbe, egyébként Seres Dénes volt szenátor, jelenlegi képviselő testvére, s a törvényhozó természetesen a szívén viseli szülőföldje ügyeit. A „vice” nem rejti véka alá, hogy Magyarkecelen hatékonyan fungál a magasabb szinteken nem létező PSD-RMDSZ koalíció. A szociáldemokrata polgármesterrel együttműködve számos eredménnyel dicsekedhetnek a településfejlesztés, a négy falu infrastruktúrájának korszerűsítése terén. Már az előcsatlakozási időszakban „megtanultak pályázni”, Románia uniós csatlakozását követően sikerült újabb pénzeket lehívniuk, s mindennek köszönhetően aszfaltozták le a helységek útjait, járdáit, renováltak művelődési házakat, iskolákat, s amire talán a legbüszkébb: az 1907-ben épült községházát teljes egészében felújították és korszerűsítették, és két parkot varázsoltak a községközpontba. Magyarkecel vízhálózata 80 százalékban készült el, a szennyvízhálózat kiépítése is következik, ha lesz rá pénz. A települések ivóvízellátását két, a Meszes hegységben eredő patak befogásával igyekeznek megoldani, egyebekben kisrégiós összefogással, más községekkel karöltve törekednek – például – az uniós szabványok szerinti szelektív szemétgyűjtést, tárolást, és szállítást megvalósítani. Az alpolgármester ismételten kifejezi sajnálkozását amiatt, hogy nem sikerült összefutnunk, hiszen – mint mondja – a személyes találkozás hangulatát semi se pótolhatja. Megegyezünk abban, hogy alkalmasint pótoljuk az elmaradt beszélgetést. Egyébként úgy érzem, jártunkban-keltünkben – kísérőinknek köszönhetően – sikerül megragadnom Magyarkecel „fílingjét”. Ferenc tiszteletes és Tünde tanítónéni bőséges információkkal szolgál. Elsétálunk a gyülekezeti házig. A multifunkcionális épület télvíz idején istentiszteleti helyként is szolgál a fűtetlen templom helyett. Jókora, fűthető termében templomnyi gyülekezet is elfér. Vendégül látó papunk már kiteregette az anyakönyveket, a családkönyvet, amelynek alapján minden família családfájának elágazásai nyomon követhetőek. A bejegyzések alapján kiderül, hogy az utóbbi években a hívek száma szinte állandósult, általában a keresztelések száma megyezik a temetésekével, viszont az utóbbi húsz évben hatvan lélekkel apadtak, s ez egy ilyen kis közösség számára jelentős veszteség. Magyarkecel egyháza csupán 1747-ben lett anyaszentegyházzá, addig Krasznahorvát leányegyháza volt, bár a helybeliek 1567-ben tértek át a református vallásra. Klenódiumaik viszont az eklézsia gazdag múltjáról tanúskodnak. Szép mívű ezüst pohara 1626-ból való. A legrégibb úrasztali abrosza 1713-ból, négyzet formájú, mintával díszített, Székely Ilona adománya. A legértékesebb az úrasztali terítők közül egy török eredetű kéztörlő, laposhímzéssel a 17. század elejéről. Isten malma. A parókia portájáról gyümölcsfák, dús füvek zöld tobozódásában kapaszkodunk fölfelé a templomdombon. Előbb a templom mellett magasodó harangláb mutatkozik elibénk teljes pompájával. Magas gerendaküszöbét átlépve első pillantásra, a kesze-kuszának tűnő belső gerendaváz láttán emlékeimből egy régi malom képe idéződik fel bennem. „Isten malma” – hajtogatom kísérőimnek megigézve a látványtól. A templomtól különálló fatorony a 16-17. századfordulóján épülhetett. A harangláb tetejét többször átalakították, egyik gerendájának felirata szerint 1775-ben készült. A harangláb szakállszárítója igen szép mintájú tulipánfaragásban végződik. A közepén kettéosztott tornác és a krinolin szerű eresz elegáns megjelenést kölcsönöz, mindenképpen Kalotaszeg hatására enged következtetni. A templom mellett magasodó haranglábnak építésekor még nem volt fiatornya. Előtanulmányaim alapján tudom, hogy egészen a 19. század utolsó negyedében egyre-másra épülő kőtemplomtornyok divatjáig, néprajzi tájaink közül épp a Szilágyságban volt legtöbb tölgyfa harangtorony, felülmúlva gyakoriasságában a haranglábairól nevezetes Kalotaszeget, vagy Küküllő mentét is. Kós Károly nem kevesebb mint 27 egykori harangláb jegyzékét adja, s nem tartja kizártnak annak a lehetőségét sem, hogy épp Szilágyság vidéke lehetett a fő fókusza Erdély és Partium református tájai elterjedt harangtorony építésének. A szilágysági népi monumentális építészet kimagasló értékeit képviselik a menyői, magyarkeceli, ardói, magyarrécsei és lelei haranglábak. Építési idejük a fatorony építészet virágkorának időszakára, a 17-18. századra esik. Legrégibb közülük a menyői református templom haranglába. Építésének idejét 1619-re teszik. A maga 22 méterével a vidék népi monumentális emlékei közül a legmagasabbnak számít. A magyarkeceli harangláb egyik ereszgerendáján az 1775-ös évszám olvasható, de mivel ezen, és a többi gerendákon is sok olyan illesztés és lapolás nyomai láthatók, melyek az ezt megelőző időkből származnak, ezt az évszámot inkább egy nagyobb szabású felújítás dátumának tartjuk. Talán közelebb visz az igazsághoz, ha építési idejét az 1747-es évhez kötjük, amikor Magyarkecel református egyháza híveinek gyarapodásával, az addig filiálából anyaegyházi rangot kapott. „A toronyban lakozó harangok közül 1766-ból való a nagyharang, az ugyanabból a korból származó kisebbiket az első világháború idején elvitték, ágyút öntöttek belőle, helyette 1923-ban öntetett újat az eklézsia – kapunk magyarázatot Vicsai Ferenctől –. A faépítmény az 1950-es években kezdett imbolyogni, akkor végeztek elég komoly munkálatot, megerősítették. A legutóbbi nagyjavítás 1984-ben volt, akkor teljesen újrazsindelyeztük.” Fotográfusként tüsténkedő főszerkesztőm nem tud ellenállni a kísértésnek: nyaktörő mutatványt produkálva kapaszkodik fel az „Isten malma” gerendázatán átvetett létrán. Megszállottan örökíti meg az építmény izgalmas belső struktúráját, s legfelülre jutva madártávlatból készít felvételeket az alant kibontakozó tájról, a templomkert szépségeiről. Az istenházát körülölelő, szorgalmas gazdára valló gyümölcsös és szántó egy tagban hét hektárra terjeszkedik. Az országút melletti közel nyolc hektárnyi egyházi birtok sem marad megdolgozatlanul. Minőségi termőföldjéből tíz-húsz árnyi területet bérelnek családonként a hívek. Kőbe vésett krónika. Magyarkecel református temploma eredetileg katolikus templom volt, az érett gótika korában, a 15. század végén épült. Alapítója Geréb László római katolikus püspök. A nagyműveltségű reneszánsz főpapnak tulajdonítják a templom építését, akinek itt birtoka volt. Petri Mór Szilágy vármegyéről írt monográfiája a 15. század végére teszi. Entz Géza egy 1944-ben megjelent tanulmányában 1498-ra jelöli meg a templom építésének kezdetét. 1502-ben lett befejezve. Mind a két bejárati ajtó kőkeretei megmaradtak eredeti formájukban. A szentély ötszögzáródású, csillagszerű boltozattal, két ívzáró kővel rendelkezik, a hajótól a csúcsíves diadalív választja el, ablakai kőrácsosak. Megmaradt a szentély kifejlett hálóboltozata is. A templom-átalakítás után fennmaradt és még ma is látható a szószék felőli oldalon a befalazott sekrestyeajtó és a szentségtartó. A templomhajó nyolc méter hosszú, 6,5 méter széles és 6 méter magas. Itt és a szentélyrészben 182 ülőhely van a padokban. A templomot kívül nyolc támpillér tagolja, köztük kőrácsos/halhólyagos/ ablakokkal. A nyugati templomfalrészt két, a keleti részt hat pillér támasztja. A diadalíven az alábbi felirat olvasható: „E kőlábnak külső része jobbján Faggyas István teste nyugszik, délre. Világélete volt 68 esztendő, 42 esztendőt papságban tölte el” Kint, két külső támpilléren is van felirat. A nyugatin: „Itt nyugszik Vizsnyai János, ki itt pap volt 1764-ig, mikor Faggyas István lett itt pappá, mint esperes.” Egy másik támpilléren, az északi oldalon pedig a következő rigmusokba foglalt krónika: „Faggyas István holtát Végh András követte, / mindkét öreg testét e két sír temette. / Mint atyját és ipját őket az táplálta, / a papi ház mennybe míglen beszámlálta. / Engedjétek, kérlek, itten nyugodniok, / balról-jobbra, míglen fel kell támadniok.” Ferenc barátunk, miután kisilabizálja számunkra a kőtáblákba vésett szövegeket, elködösült szemmel bólogat: „A drága elődeim nagy része itt van eltemetve a templom körül. Sokáig, sokáig itt volt a temető. A szószék és hangvető is több száz éves, pontosan nem lehet tudni, mikor épültek. Az orgona 1832-ból való, Johannes Kramer mester műhelyéből. A nagyhajó mennyezete kazettás volt. Ahogy a helybéliek magyarázzák: nagy bánatában, 1920-ban, Trianon évében szakadt be. Sajnos, valóban el volt hanyagolva, anyagi források híján évekig beázott. A tetőszerkezetet a tavalyi esztendőben újították fel. A templom épületét fennállásának 500 évfordulója alkalmából, 2002-ben igyekeztek felújítani. Kívül teljesen leverték a vakolatot, ami már omladozott, a műemlékvédelmi előírások szerinti, szakszerű renováláshoz cementet egyáltalán nem használtak, csak oltott mésszel és poronddal, homokkal dolgoztak a mesterek. Bent nem kellett teljesen leverni a vakolatot. Azért, hogy óvják a vizesedéstől, a salétromtól, körbe árkot ástak, és tört kővel töltötték be a vájatokat. A félévezredes jubileum alkalmából a bútorzatot is felújították. Két karzatának mellvédjét virágmotívumok díszítik. A legénykarzat mellvédjén a virágmotívumos táblaképek között középen két emléktábla áll, az 1914-1918 és az 1940-1944 között elesettek emlékére. A második veszteséglistán egy zsidó falusfelük, Rozenberg Jakab neve is olvasható az áldozatok között. Ugyanennek az izraelita családnak egy nőtagját a kecelieknek az utolsó pillanatban sikerült kimenteniük a halálvonatról. A padokat hervadozó virágok díszítik. Arról árulkodnak, hogy a pünkösd ünnepe előtti vasárnapon zajlott le a konfirmáció. Régóta volt ennyi konfirmandus Magyarkecelen. Tizenhárman adták bizonyságát hitüknek a gyülekezet színe előtt, s váltak fogadalomtételük után az egyházközség tagjává. A tizenéves ifjak mellett egy felnőtt férfi is, egy messzire, Temes megyébe eltévelyedett bárány, aki visszaköltözött a szülőfalujában, és érett fejjel fogadta a lelkipásztori áldást. A gyerekek kérték a tiszteletes urat, hogy legalább a hét első felében őrizhessék meg a templomban ünnepi fogadalomtételük virágdíszeit… Szilágyi Aladár Erdélyi Riport (Nagyvárad) lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
